Mindazokért, akiket nem láttunk már régen, akik velünk együtt ünnepelnek az égben...

November eleje, halottak napja. Sajnos... sajnos van kihez kimenni a temetőbe, nem is egy emberhez.
Viktorra odaföntről nagyon sokan vigyáznak. Nagypija, (Apukám) aki ha egyszer is, de láthatta, Dédinagyija, (Nagyim) aki sajnos nem élhette meg, ahogyan dédnagypapája és másik dédnagymamája sem. (Zsolt nagyszülei) Van Viktornak egy nagynénije, kishúgom Zsuzsi, aki halva született, Ő is ott van...

Minden évben ilyenkor, halottak napján kimegyünk a temetőbe. Na nem azért, mert ilyenkor kell gondolni a szeretteinkre, hanem ilyenkor gyönyörű szép a temető, szinte nappali világosság van a gyertyák lángjától, nagyon megnyugtató ott sétálni.

Idén Viktor is kijött velünk természetesen. Még ugyan csak féléves, de vajon van értelme halogatni azt, hogy tudja, az életnek egyszer vége is van? Mi értelme van hazugságban nevelni egy gyereket? Ahogyan azt is fogja tudni ha valaki beteg, azt is ha valaki meghal, hiszen így fogja természetesként megélni ha bármi történik, így fogja tudni feldolgozni a dolgokat.