Gyakran hívjuk így Viktort, ennek pedig oka van. Sokat piszén piszézünk az orrunkkkal, nagyon szereti, és egy ilyen alkalommal megkérdeztem Tőle: "Te vagy egy piszénpisze?" Nagyon tetszett Viktornak, hangosan kacagott, így nem volt mit tenni, megkerestem a Vackor az első bében című mesét, és meghallgattuk.
A siker óriási volt. Bár még hosszú neki, de szereti hallgatni, ahogy most már én mesélem a Piszén pisze kölyökmackó történetét, és azóta már Viktor egy elsőbés Vackor, a piszénpisze kölyökmackó.
Hol volt, hol nem, messze-messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, Vackor nevű kicsi medve. Nem is medve, csak egy apró loncsos, lompos és bozontos piszén pisze kölyökmackó.
Igen kedves medvebocs volt, de nagy bibi volt vele, állandóan csavargáson járt a nagy mackó esze. Ezért otthon fülön kapták, egy szép napon fülöncsípték, azzal óvódába adták.
Hej, óvóda, óvóda, fényes volt az ablaka, tágas volt az ajtaja, de szép tiszta minden terme, zsibongott sok gyerek benne. Az volt még csak kacsalábon forgó ékes palota!
Hej, óvóda, óvoda, de sok gyerek járt oda! Katona Anna egy, Varga Bence kettő, Pór Jutka három, Fazekas Marci négy, Fazekas Eszter öt, Domokos Matyi hat, Vas Pista hét, Benkő Gyöngyi nyolc, Fodor Dávid kilenc, Kovács Vicu tíz. Tíz tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő apró, és közöttük az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszénpisze kölyökmackó.
Mennyi játék! Hogy soroljam? Ahány csudás játék volt ott, hogy ha sorolni akarnám, nem is volna annyi ujjam.
Ott tanult meg játszani, mert addig csak fára mászott, barlangokban bújócskázott, bundájára nem vigyázott.
Addig nagy igyekezettel, szörnyű kedvvel próbált Vackor, ama boglyos, lompos, loncsos és bozontos bundájának ártani. Hát jól tette apja Mackor, és anyja Mackorné asszony, hogy a híres piszén piszét kezdte ráncba rántani. Használt neki mondhatom, használt az a fényességes kacsalábon pergő, forgó, gyönggyel ékes óvóda, igen nagyon!
Mert a mézet nem szerette, megszerettették vele... mert nem tudott jól játszani, szólt neki Domokos Matyi. Szólván szólt a jó Domokos: "édes kis Vackor, gyere, megtanítlak játszani én, mert nagyon játékos vagyok én, fő-fő játékos vagyok én. De amire megtanítlak, nem amolyan durr bele. És mivel ő piszesége sose látott kanalat, meg kellett tanuljon enni, és a szép evésben senki olyan gyorsan nem haladt!
Meg mászhatnékja volt mindig, mászott az asztal alatt. Asztal alól brummogot, hó-hahó-hahó-hahó, fára mászni vóna jó! Volt napos vagy hatvanhaszor, és bizony akkor volt a legboldogabb Vackor, mert addig még azt se tudta hogy milyen is a hajó. Elvitték a balatonra egy csöpp nyári vigalomra. Gázolt is a hullámokba, orra előtt egy vitorla, fehéren zengett habosba. Ő meg csak azt kiáltozta: a mackónak ez való!
Szóval, hogy a szót ne csűrjem, iképp soká ne csavarjam, ott az öreg óvódában, ama fényes palotában víg élet folyt szakadatlan. Hanem... vége lett. Örök életében senki csak óvódás nem lehet. Akik hatévesek lettek, nem kaptak tovább helyet. Hát egy szép napon elhagyták sokan ama fényességes, vígasságos termeket. Társaikat kezet fogtak, iskolába iratkoztak. A Kökörcsin utca végén áll egy híres iskola. Óvódás korból kinővén, ment piszén piszénk oda. Első bébe ment az apró, oda ám, az a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos piszén pisze kölyökmackó. Rikogatva akkor, iskolás lett Vackor!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése